A Planina Borászat tulajdonos-borászához, Horváth Zoltánhoz kirándultunk a Mohácsi-szőlőhegyre.
A Planina Borászat tulajdonos-borászához, Horváth Zoltánhoz kirándultunk a Mohácsi-szőlőhegyre.
A főváros taposós mindennapjaiban szocializálódva az emberben felértékelődnek a hétköznapi gesztusok: Zoli terülj, terülj asztalkámmal vár bennünket, házi sonkával, saját maga által készített stifolderrel (a dél-dunántúli svábok paprikás kolbásza – a szerk.). Melléjük pukkan a kísérleti jelleggel készített, kizárólag barátoknak és hozzánk hasonló vendégeknek elérhető limitált pezsgőkülönlegesség, egy 60 hónapon át érlelt brut nature érlelt rizlingszilváni, amelyet egy Szabó Zoltánnal közös Sant Sadurnì-i kirándulás ihletett (Sant Sadurnì d’Anoia – katalán város, a spanyol pezsgő, a cava fővárosaként is emlegetik).
Cirfandli és csomorika, a helyi hősök
Persze nem kell ahhoz a személyes ismeretség, hogy buborékokat kérhessen a fogyasztó: a Planina-szortimentből nem hiányzik a néhány éve már reneszánszát élő pét-nat sem, és ezen nem is lehet igazán csodálkozni. A pécsi pezsgőkészítés tekintélyes múlttal rendelkezik: az 1859-es alapítású Littke Pezsgőgyár a mai Magyarország területének második pezsgőgyára volt, amelynek 1949-es államosításával szűnt meg a borvidéki pezsgőgyártás. Zoli olyan ember, akit érdekelnek ezek a gyökerek, így azt is hozzáteszi, hogy annak idején a szőlősgazdák jelentős része a pezsgőgyárnak szüretelt, olaszrizlinget, és nagyrészt csomorikát. „Több millió palack készült belőle – teszi hozzá. A 60-as évekből van egy Mohács földrajza című könyvem, amely konkrétan egyetlen szőlőfajtát említ meg a Mohácsi-szőlőhegyen, ez pedig a csomorika. Akkor még volt kéthektárnyi.”
Ma 0,6 hektárt jegyez a HNT, a Planinánál pedig meg is kóstolható a bora. Helyi, Baranyából származó fajta, a lisztes fehér és valamelyik ősi csemegeszőlő természetes kereszteződése, a 19. század egy modern korba átmentett darabkája. És bár a pezsgő felívelése akár kedvezhetne is a fajtának, egyelőre mégsem ez, hanem az alig 20 hektáron termelt cirfandli számít a borvidék zászlósának. Érzékeny fajta; ha olyanok az évjárati adottságok, könnyen töpped, ami eléggé jól áll neki: e havi tesztgyőztes borunkat adta a P Planina késői szüretelésű édes cirfandlija.
Megszületik a Planina
Zoli, bár Mohácson látta meg a napvilágot, egyetemre előbb Zágrábba, a háború kitörésekor Pécsre, majd pénzkereseti lehetőségek miatt Pestre járt. Itt, az Eötvösön fejezte be a horvát szakot. Sokáig az ebből való irányultságnak megfelelő szakmákból kereste meg a borra valót. Tolmácsként, majd népzenészként dolgozott, a Kossuth-díjas Vujicsics Együttessel beutazta a világot. Délfrancia turnén kóstolt egyszerű rozéborok mutatták neki az utat, hogy a bor műfaja más is lehet, mint az itthon, a rendszerváltás előtt, vagy a közvetlen utána megszokott. Így amikor elege lett a nagyvárosból, és hazaköltözött Mohácsra, már viszonylagos vargabetűk nélkül jutott el a Mohácsi-szőlőhegyre.
„Amit itt látsz, az mind a népzenéből lett meg” – mutat körbe, az egyedi atmoszférát kölcsönző pincesoron – ahol egyébként csak ő készít bort. Itt két ház az övé: az egyikben a borok készülnek, a másikat pedig csinos kis vendégtérnek alakította ki. Mi is itt kortyoljuk a szeptember havi tesztünkön szintén kiemelkedően szereplő furmintot. Majd a zamatos kadarkát, melléjük pedig megkapjuk a mohácsi szőlő történetét. „Az államosítás után a téesz szőlő helyett kukoricát és búzát kezdett el itt termelni, hiszen ezek 45-46 aranykoronás szántóföldek (1800-as évek közepétől az 1980-as évek végéig használatban lévő rendszer, 35 felett számít extrém jó minőségűnek a föld – a szerk.), a területeket kiparcellázták. Ekkor kezdtek el itt az emberek selejttéglából, haveri segítséggel kalákában kulipintyókat építeni. Ennek köszönhetően, amikor én idejöttem 2003-ban, 1000 nm-es parcellákból kellett összevásárolni az üzemi méretű területeimet.
Sok izgalom van ebben a termőhelyben, de sok izgalom van magában a borászatban is. A Pécsi borvidék nagyon sokszínű. A Mecsek oldali vörös homokkőnek semmi köze a Duna menti löszhöz, ugyanúgy, mint ahogy a 400 m magasan fekvő Hosszúhetény is más terroirral bír, mint a nagyjából 160 m magasan fekvő Mohácsi- szőlőhegy. Ez utóbbiban érződik egy kis kerekség, egy kis édességérzet; valamint száraz évjáratokban nagyon sokszor vakon leírva az én boraimról is azt mondják, hogy érződik bennük egy kis ásványosság.
Ugyanis a hiedelemmel ellentétben a lösz 70%-ban a jégkorszakban elmállott kőzet. Aszályos időben a szőlő gyökerei mélyebbre hatolnak – egyébként pedig ott van neki a barna erdőtalaj. Ilyenkor viszont megjelenik a borokban egy kis mineralitás, ami az öregebb tőkéknél még erőteljesebben van jelen.”
Az erősen terméskorlátozott tőkékről, minimális beavatkozás mellett barátságos, gyümölcshangsúlyos borok kerülnek ki. Ezek hordót csak akkor látnak, amikor szükséges, és csak olyan mértékben, hogy az ízvilágot ne befolyásolja a fás ízvilág. „Ha a borász felkészül, tudja, hogy mitől érik a bor, a tannin, mennyi oxigén, mennyi mozgatás kell ahhoz, hogy a tannin- és a savérzet bepuhuljon, meglágyuljon, akkor megmarad a gyümölcsérzet, és nem kell hozzá fahordós mikrooxidáció” – teszi hozzá.
A beszélgetés jócskán belenyúlik a délutánba, miközben szépen-lassan élet költözik a szőlőhegyre. Szemben begyújtják a pizzériában a kemencét: soha jobb szomszédot, aki ételt ad a vendégeknek, míg Zoli a borokat. Működőképes szimbiózis ez, jó lenne még maradni. A beszélgetés is lassan átterelődik egy másik, kedves témámra, a bor és a gasztronómiai örökség párosítására, borkulturális kontextusra. Ez minden bizonnyal egy elvarázsolt hely, adódik a gondolat. Gondtalanná teszi az ember szívét, és még csak azúrkékre festett spaletták sem kellenek hozzá.
