Napjaink egyik legkedveltebb konyhai alapanyaga már az ókori római háztartásokban is jelen volt, később festők és építészek használták.

Az ecet rendkívül nagy segítség a háztartásban, legyen szó főzésről, ízesítésről, takarításról vagy mosásról. Az ecetsav felhasználása igen messzire nyúlik vissza a történelemben - a több mint 2000 éves történetet az Agrofórum foglalta össze a minap. Mint írják, már az ókori rómaiak is ismerték. A megecetesedett bort ólomedényekben forralták, hogy az igen édes, sapának nevezett sziruphoz jussanak. A sapa sok ólom-acetátot tartalmazott, amit édes íze miatt ólomcukornak is neveztek (emiatt a szirup miatt sajnos sok római arisztokrata családban ólommérgezésben hunytak el a családtagok).

Az i.e. III. században Theophrasztosz görög filozófus leírta, hogy ecet és különböző fémek kölcsönhatásával hogyan lehet értékes színezőanyagokat előállítani az ókori festőművészek és az építészet számára.

Ugorjunk egy nagyot az időben, és már az i.sz. 8. században járunk: Jabir Ibn Hayyan perzsa alkimista ecet desztillálásával tömény ecetsavat állított elő, majd évszázadokkal később, a reneszánsz idején az ecetsavat fém-acetátokból hozták létre száraz desztillációval. A 16. században Andreas Libavius német alkimista írt le egy ilyen eljárást.

1847-ben Hermann Kolbe német kémikus állított elő elsőként ecetsavat szervetlen vegyületekből. Az eljárás során klórozással hozott létre szén-diszulfidból szén-tetrakloridot, melyből pirolízissel tetraklór-etilént nyert. Ezt a vegyületet vizes klórozással triklórecetsavvá alakította, amiből elektrolitikus redukcióval jutott az ecetsavhoz.

1910-re a jégecet legfontosabb forrása a fa száraz lepárlásakor keletkező „faszesz” lett. Az ecetsav elkülönítésére mésztejet adtak hozzá, majd a keletkező kalcium-acetátból kénsavval szabadították fel. Ebben az időben Németország évi 10 ezer tonna jégecetet állított elő, melynek közel 30%-át az indigó nevű színezék előállítására használták.

Címlapfotó: Margherita Turrin / Unsplash